Szép napos időnek indult. Már kinyomtattam a menetrendet Szolnok felé. Érdekes módon Ady Endrének hívták a vonatot, amire felszálltam. (Már hallottam valahol ezt a nevet:)
Tűrtem az igénytelen, láncdohányos proletárok folyamatos cigarettafüstjét a peronon. Ezt a napot fotózásra szántam. Erre Albertirsa után, mintha alagútba masírozott volna a szerelvény. Sűrű köd, ameddig a szem ellát. Vagyis ezt nem így szokták mondani. A látótávolság 10 méter volt. Ott álltam a pályaudvar melletti víztorony lábánál, és nem volt sehol a teteje.
Na gyorsan vissza az első vonattal. Pesten még mindig süt a nap. Azért nem jöttem haza üres kézzel. Bent voltam egy olyan víztoronyban, amelyiket eddig meg sem tudtam közelíteni. Itt vannak a képek.
Utolsó kommentek