Éjjel még videót vágtam, egészen reggel hatig, amikor lefeküdtem aludni.

Zsuzsi kész a ppt-vel, a képek a helyükön, már csak kicsit kell igazgatni, illetve a meglepetés is a helyére kerül, csak ki kell lyukasztanom... Szóval rohanás az egész nap.

Ha nem tudnád, hol van a Sóhajok Hídja, a Budafoki út és a Csiky utca kereszteződésnél hatolj be az egyetem kapuján (kis tégla épület), aztán fordulj jobbra és máris meglátod.

Térkép itt.

Update:

• Köszönöm mindenkinek, aki el tudott jönni a lehetetlen időpont ellenére is.
• Zsuzsinak óriási köszönet a klassz előadásért a víztorony-tartályokról!
• Perényi Tamásnak köszönöm a cédét a rengeteg képpel az épülő víztorony kivitelezéséről és persze a megnyitót (majd a szövegét kérem juttassa el hozzánk)!

Update: íme a megnyitó szövege:

"Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a meghívást, s bár tudom, hogy miért kaptam a felkérést a kiállítás megnyitására – a budafoki víztorony tervezésében való közreműködésem miatt – mégis megilletődött vagyok, mert tudom, hogy Önök között, köztetek, sokan vannak, akik ezer szállal kötődnek a víztornyokhoz, én pedig igazán csak egyhez, ehhez a budafokihoz.

A megilletődöttséget némi pimaszsággal szeretném felülírni, arról szeretnék ugyanis néhány mondatot szólni, mi lehet az oka, hogy szeretjük ezeket az építményeket, sőt különös vonzalom fűz hozzájuk. Azért is merek a saját gondolataimmal előhozakodni, mert a néhány hónappal ezelőtti Tranzit Cafe-beli kiállításon Zsuffa Zsolt építész kollégám igazán szépen beszélt a tornyokról, s a civil kezdeményezések fontosságáról.

A tornyokkal amúgy hadilábon állunk: a gólya építészhallgatók még szeretik a tornyokat (hasonlóan a nem építészek többségéhez), de az egyetem szívós munkával kiírtja ezt az érzést, sőt, egy végzős hallgató a torony szó hallatán elfintorodik, hátrahőköl, s legfeljebb csak erősen stilizált formában, és akkor is csak nagyon óvatosan meri ezt az építészeti eszközt használni.

Pedig a tornyokhoz való vonzódásunk nem véletlen: égbe törő formájuk, központi elhelyezkedésük, környezetük meghatározó elemeiként különleges szereppel ruházza fel őket – bennük láthatjuk viszont a Jeleket, egy eltűnt, mitikus világ középpontjait, melyeket az ősök a világ tengelyének, axis mundinak hívtak. Ezek a kitüntetett helyek szolgálhattak csak az építkezések helyszínéül, ami ezeken a szent, ill. megszentelt helyeken kívül esett, az a kaotikus, nem értelmezhető világ része volt.

S a középpont szimbolizmusának halványodásával egy időben, az ipari forradalmak után újfajta tornyok nőttek ki a földből. Az új tornyok helyét már nem a közösségek vallási vezetői, sámánok, papok határozták meg, hanem mérnökök, már nem az axis mundi megjelölésére szolgáltak, hanem profán, racionális funkciójuk volt: magas tartályaikban vizet hordoztak. Persze nem nehéz ehhez is ősi előzményt találni: a bramanista kultúra Vaikuntha mandalája (hasonlóan az égi Jeruzsálem csarnoka képéhez) szintén egy folyadékkal teli edényt tart az építménye csúcsán, egy, a halhatatlanság tejével megtöltött kelyhet. A víztornyok azonban nem az ég építményei, hanem nagyon is földi teremtmények, s ösztönös vonzódásunk talán éppen ebből a kettősségből fakadhat: a vágyott szakrális formák és a végtelenül egyszerű, profán funkció együttéléséből.

A régi víztornyok nemcsak a nyers funkcionalitásból fakadó arculatot mutattak, hanem esetenként egész mivoltukban, máskor pedig csak öltözékükkel túlmutattak elsődleges tartalmukon; sok esetben ez a tartalom már nem is látható. A besnyői víztorony az egyik kedvencem – támaszaival meghatározhatatlan vallású templomromra emlékeztet. S el sem kell mennünk Fejér megyéből az újabb példáért - a felsőszentiváni torony historizáló ruhája, párkányai, timpanonos záródású ablakkeretei hamisságukkal együtt is a történeti folytonosságot mutatják.

Ami pedig a legmeglepőbb, hogy a régi tornyok formai-funkcionális ellentmondása, feszültsége a modern társaikra is rávetül: a sokszor csúnyácska, rossz arányú, kopott építményekben nem a modern építészet negatívumait látjuk, hanem valami nehezen megfejthető bájt; a lemállott betontakarás alól kilátszó rozsdás vasak, a behorpadt acéllemezek nem taszítanak, ellenkezőleg, az elfogadható öregedés jeleinek tekintjük azokat.

A szépség fogalma itt nem pusztán esztétikai kategória, fontosak ugyan az arányok, az anyagok, a színek, a részletek, de mindezek mellett (ha gyengén is) van ezeknek a tornyoknak egy nehezen megfogalmazható belső kisugárzása, mely megérint minket. Védeni akarjuk őket, mert félünk, ha elpusztulnak, nemcsak a legtöbb esetben amúgy sem működő funkciójuk tűnik el.

Lefényképezzük őket, s még a képeken is átdereng ez a finom sugárzás, hol méltóságba, hol esetlegességbe burkolódzva.

Most itt a Sóhajok Hídján a képek térben állnak, fel kell rájuk néznünk, mint a valóságban, a finom sugárzások összeadódnak és egy különleges erőteret hoznak létre – ezek az idesereglett óriások vigyáznak ránk, nyugalmat és derűt árasztva. "

Perényi Tamás