(Előre is elnézést kérek az alábbi cikkért, borzasztóan terjengős, idegesítő stílusú, de az archívum része ez is, még jól jöhet a jövő víztoronykutatóinak, megtudhatják belőle, mit tervezett a nyolcvanas évek közepén a Göncöl Csillagászati és Planetológiai Társaság a Margitszigeti Víztoronyba. - A szerk.)
"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy víztorony. Igen, egy víztorony. Történetesen az Óperencián, meg az Üveghegyen is innen, egy Margitsziget nevű akadályon a Duna nevű folyó útjában. A mesében persze – még egy víztorony esetében is – minden lehetséges. De hol vannak ma már a mesék! Egy víztorony egyszerűen arra való, hogy vizet tartsanak benne. S ha erre - önhibáján kívül – alkalmatlanná válik? Akkor esetleg lebontják, s még a helyét is besózzák, nehogy kinőjön. Esetleg túladnak rajta. Vagy megszánják, kicsinosítják külsejét, átformálják belsejét, s mivel az emberek szívéhez, meg a környezet képéhez egyaránt hozzánőtt, nagy becsben tartják, s más elfoglaltságot keresnek számára.
Mondjuk kinevezik az egészet ifjúsági centrumnak. Lehetne talán kiállításokat is tartani egyes szintjein, helytörténeti gyűjteményeket bemutatni. Vagy egyszerűen és nagyszerűen kilátóként is szolgálhatna, a szigetre tóduló sok-sok kíváncsiskodó ember felkapaszkodhatna erkélyeire, a torony tetejére, szemüket legeltetni a városon, s máris megérné az önzetlen pénztárosnak aki a belépőjegyet árusítaná. Mint ahogy mindenki aki arra vetődik, felkapaszkodik a Diadalív árnyékából a legtetejére is Párizsban, a Notre-Dame tornyait sem mulasztja el, s az Eiffel-torony önkéntes meghódítását sem hagyja ki a sorból, mert így dukál: felülről kell csodálni egy várost.
Kilátástalan kilátások
Valaki okkal hangoztatta: a víztorony a Margitszigeten olyan, mint az Eiffel-torony Párizsban, nyűg, de ha nem lenne, hiányozna. Hiszen a sziget egyetlen, fák fölé magasodó, a szemet vonzó építménye, sziluettjének meghatározója a 60 méter magas torony, amely (a Divatcsarnokkal együtt) a hazai vasbeton építészet egyik első, jeles (mű)emléke: 1911-ben emelték, s 500* köbméter víz tárolása volt eredeti rendeltetése. A kézi zsaluzással készített, monolit vasbeton torony azonban egy évtizede szégyenszemre üresen áll, nem használja a kutya sem. Az elmúlt években már agyonbeszélték, mi is legyen a további sorsa. Közben sok víz lefolyt a Dunán, s az építmény elhanyagolt, borzalmasan leromlott állapotával a sziget szégyenévé vált: ujjal mutogatnak csúfságára. Zielenszky Szilárd – a vasbetonépítészet magyarországi meghonosítója, aki Eiffel cégénél is ügyködött – sosem gondolta volna, hogy ilyen kilátástalanok lesznek mesterművének kilátásai. Hiszen a betonkolosszus 73 esztendőn keresztül derekasan szolgált. Áldatlan sorsa megoldódni látszott, amidőn pár éve jónéhányan tülekedni kezdtek a torony megkaparintásáért. Először is szóba került - a rendeltetésszerű használat biztosításáért – a kezelői jog átruházása, de a műszeres terheléses vizsgálatok eredményeinek ismeretében már nem akadt, akinek sikerült volna a nyakába varrni. A torony magassága, korszerűtlen belső szerkezete ugyanis nem tette lehetővé, hogy megfelelő magasságra nyomják fel benne a vizet, s a leterhelt budapesti hálózatban is szerephez juthasson. Még a kertészeti vállalat sem tudja használni a sziget növényzetének locsolására. Nem alkalmas a torony termálvíz tárolására sem, mert az ehhez szükséges hőszigetelése többe kerülne, mint egy új torony építése. Ekkor történt, hogy végre tárgyalóasztalhoz ülhettek a magánvállalkozások képviselői, némelyikük vastag pénztárcával, s egy füzér merész néha vízfejű) hasznosítási ötlettel. Hiszen szó volt arról is, hogy esetleg 100 forintos eszmei értékben kiadja kezéből a tornyot a korántsem boldog tulajdonosa, a Fővárosi Vízművek, mivel használhatatlansága miatt gyakorlatilag nulla az állóeszköz értéke. Sokaknak kedvük szottyant a megvásárlásához, korántsem földhözragadt elgondolásokat dédelgetve. Még külhonból is fenték a fogukat a Margitsziget ékességére, mert olcsó prédának tűnt. S a mai lakásárak mellett sokaknak megérte volna toronyszobának berendezni, s ingyen nézni még a szabadtéri színpad előadásait is.
Aztán a Vízművek is észbe kapott, nem engedte elkótyavetyélni a becses tulajdonát. Napi forgalmi áron, mintegy másfél millió forintért kikiáltva próbáltak túladni rajta. Azonban a vásárlók kedvét szegte az az óriási költség, amit az építmény műemléki helyreállítása felemésztett volna.
A fővárosi tanács decemberi vezetői értekezlete nem teketóriázott tovább, jóváhagyta a Közmű- és Mélyépítő Főigazgatóság előterjesztését, miszerint a torony hasznosításához feltétlenül egyeztetni kell az elképzeléseket (még a festés színére vonatkozóan is) a műemlék-felügyelőséggel. Továbbá: nem kanyarítható ki egyetlen négyzetméter földterület sem a szigetből; a torony külső képe a felújítás nyomán nem változhat meg, mint ahogy a sziget szigorú forgalmi rendje sem, ami kétségkívül nehezíti a megközelítést; s nem engedélyezték a torony magáncélra való felhasználását sem.
A Vízművek akkor lett teljesen sarokba szorítva, amidőn alig egy hónappal később már rendelet írta elő, hogy nem válhatnak meg az építménytől, sőt a felújításáról is gondoskodniuk kell, méghozzá az újjáépített szabadtéri színpad júniusban esedékes megnyitásáig. Nagy teher a Vízműveknek, hogy a torony külbecsére áldozzon fejlesztési alapjából, hiszen eddig is púp volt a hátán.
Kötélen lógva
Az ALTUS Magaskarbantartó Gmk vállalta, hogy méltányos összegért, állványozás nélkül (ami maga 1,6 millió forintra rúgna), három hónap leforgása alatt, a megkövetelt határidőre elvégzi a torony külsejének felújítását.
- Másfél éve álltunk össze – magyarázza a gmk egyik vezetője, Furmann Zsolt, aki végigkalauzol a felújítás alatt álló torony belsejében. – Négy alvállalkozóval dolgozunk, áccsal, üvegessel, lakatossal és asztalossal. Huszonnégyen vagyunk, valamennyien barátok. Akad köztünk ezüstműves, mérnök, vegyésztechnikus, tanár, üzemmérnök is. Ami összehozott bennünket, a hegymászás és a barlangászat iránti vonzalom. Aztán gondoltunk egy nagyot, vállalkozásba fogtunk, s megpróbáltunk megállni a saját lábunkon. Mi csináltuk már a Hírlapkiadó Vállalat és a Vörösmarty téri irodaház belső udvarának felújítását, a Ganz-MÁVAG 13 emeletes székházának rendbehozását, részt vettünk a VI. kerület sortatarozásában – sorolja a hátuk mögött álló igényes munkákat.
- Azzal nyertük meg a versenytárgyalást, hogy a mindenre kiterjedő pontos ütemtervet napra készen szállítottuk, a víztorony külső kőműves és bádogos munkáira vonatkozó ajánlatként. A mi dokumentációink alapján látták a leginkább biztosítva, hogy időre be tudjuk fejezni a helyreállítást. S költségvetésünk három ütemben teljesítve, anyaggal, munkabérrel együtt 4,6 millió forintot tesz ki, a felújítás tervezett tízmilliója helyett!
Ottjártamkor a torony festésén végezték az utolsó simításokat, heten lógtak kötelekbe kapaszkodva a torony oldalán, igyekeztek kihasználni a napsütéses időt; lentről meg sütkérező emberek bámulták őket. Amíg egy-egy felülettel nem végeznek, nem hagyhatják abba, mert csak ugyanazon az útvonalon tudnak visszamászni, sakkor összejárkálnák a lefestett részt. Volt olyan nap, hogy több mint nyolc órán keresztül szorgoskodtak felfüggesztve ég és föld között, egyfolytában. Valamennyiüket próbára tette a feladat nehézsége, a kedvezőtlen tavaszi időjárás.
Közben felértünk a „vízfejbe”. Itt volt az 500 köbméteres víztartály: szétbontása nyolc ember ötheti munkájába került, 60 köbméter vasbetont kellett szétvágni, s lejuttatni a föld színére. De már ez is csak emlék, s nem varázslat. Május 22. az átadás dátuma. Addigra minden készen lesz – ígéri kezeslábasba bújt kísérőm.
Csillagda?
Kilógó nyelvvel, zihálva, de olyan diadalt érzek felküzdve magamat a 271 lépcsőfokon, mintha a Mont-Everestre jutottam volna fel a nyugati falon, oxigénpalack nélkül. A foghíjas csigalépcső alaposan kifárasztott. De megérte – szögezem le magamban, kilépve a legfelső szűk körerkélyre, a csúcson. Hunyorogva, de némi nagyzási hóborttal azt hihetem: Budapest a lábaim előtt hever. A város soha sehonnan nem látott panorámája tárul elém. Fantasztikus távolságokkal birkózik meg a szem minden irányban, eltörpülnek a szigeti épületek is, mozgó pontokká válnak az emberek.
A víztoronyban egyelőre a szél az úr. Hátra vannak még az üvegezési munkálatok. De külső pompájában máris gyönyörködhetünk. S hogy mi lesz a torony belsejével, az még mindig a jövő titka. Cséri Pál, a Fővárosi Vízművek igazgatója tájékoztatott arról, hogy hosszú ideje tárgyalásokat folytatnak a torony hasznosításáról az egyetlen komoly vállalkozóval, aki még maradt, ám szerződéskötésre a mai napig nem került sor; csupán a szerződéstervezetek újabb és újabb átfogalmazása van kilátásban. A bérbeadási díjat – az igazgató közlése szerint – évi 216 ezer forintban határozták meg.
A Göncöl Csillagászati és Planetológiai Társaság tagjai a toronyban stelláriumot, vagyis csillagdát szándékoznak berendezni, de helyet kapna az építmény különböző szintjein szinte minden. Ötven évre szeretnék bérbe venni a tornyot. Régi ideájuk, hogy a természettudományos műveltség elterjesztéséhez újfajta színteret kell teremteni. „Ezért művelődésre, szórakozásra, fogyasztásra (sic!) egyaránt alkalmassá szeretnénk tenni ezt a turisztikai látványosságot.” A kerengő alá üzleteket, a torony aljába pénzváltó és büféautomatákat terveznek. A negyedik szintre cukrászdát, ahonnét távcsövezni is lehet. A rozetta alakú ötödik szinten snackbár nyílna, ugyanitt számítógépeket is felállítanának, legalább húszat, amelyeken logikai játékokat lehetne játszani s idegen nyelvű turisztikai programokat lehívni. A hatodik szintre egy 70 személyes, légkondicionált, reprezentatív étterem az elképzelésük, a nyolcadikra pedig egy kilátó. A kilencediken az egyesület tudományos műszerei működnének. A hetedik szinten kapna helyet a nagy attrakció: a stellárium, az 50 személyes panorámamozi. Mindehhez persze némi átalakítás szükségeltetik, még az újonnan elkészült tetőszerkezeten is; a csigalépcső helyére kör alakú lift kerülne.) A belső átalakítás, a berendezések beszerzése 60 millió forintot emésztene fel.
Programtanulmányterv 1984-ből
(Forrás: Kilátó Galéria)
Ezt az összeget részben a NOVOTRADE Rt-től, másrészt külföldi idegenforgalmi társaságoktól szeretnék magkapni. Hogy reményük nem alaptalan, azt az USA-beli Vermontban élő bizonyos Szabó úr példája bizonyítja: 200 ezer dollárt ígért. Mert a legutóbbi gazdasági számítások szerint három-négy év alatt megtérült(het). Hogy mikor tárják szélesre a kacsalábon forgó torony kapuját a látogatók özöne előtt? Ha sikerül, jövő júniusban. S akkor lesz víztorony, vagy amit akartok, akarnak…
De ez már nem mese."
Kurcz Béla
Magyar Nemzet
1984. május 20.
* valójában 600 köbméteres tartálya volt ennek a víztoronynak.
Utolsó kommentek