A víztornyok formanyelve a II. világháborút követően jelentős koncepcionális változásokon ment keresztül. Míg a XX. század elején kibontakozó vasbeton építészet nagyjai, közöttük dr. Zielinski Szilárd és dr. Mihailich Győző épületszerű, a környező városi épületek tömeg és részletképzéséhez hasonuló víztornyokat alkottak hangsúlyozva az építészmunkatársak elengedhetetlenül fontos szerepét a mérnöki szerkezet tetszetős formába öntésében, addig az 1950-es évektől a megnövekedett lakossági vízigény biztonságos és gazdaságos kiszolgálása érdekében főleg a sorozatgyártás, a statika és a kivitelezhetőség szempontjainak rendelődtek alá az egyre nagyobb térfogatot elérő és immár a mérnöki létesítmények kategóriájába sorolt víztornyok.

A modernizmus divatba hozta a gombaformát, amely növekedésnek indult és meghódította az egész világot. A nagy méretek kihívást jelentettek mind a konstruktőröknek, mind a formatervezőknek. Már az ötvenes évek végén akár akkora víztorony tartály is szóba jöhetett, mint egy kisebb tó, amelyben kajakozni is lehet. Egy Svédországban készült archív filmfelvételen éppen ennek lehettünk a tanúi… De kezdjük először a magyar példák sorával, hogy összehasonlítási alapul szolgálhassanak.

[Fotó: VBK]

Pestszentlőrinc, Csepel, Kecskemét és Szolnok lakosai valószínűleg mind tudják, hogy városukban hol található a piros-fehér csíkos víztorony, mely minden bizonnyal a település sziluettjének meghatározó eleme. Kis időeltolódással az 1980-as évek elején a XVIII. ker. Lakatos utcai emelt kelyhes kísérleti torony sikere után kezdték felépíteni ezeket az egymástól csak magasságban (50-60 m tartályfenékszint) különböző 3000 m3 űrtartalmú tornyokat.

A MÉLYÉPTERV kiviteli tervei alapján lényegében még a hagyományos módon elkészített résalapokon és a nagy merevségű vasbeton tárcsa alaptesten támaszkodó toronytörzs a liftaknával egyidejűleg csúszózsaluzatos technológiával készült, átlagosan 2,00 m/nap építési sebességgel. A 40 cm-es bordákkal ellátott 5 cm vastag víztartó kehelyszerkezetet azonban újszerű módon az alaptest síkjában építették meg ötféle előregyártott vasbeton elemből.

[Forrás: Fővárosi Vízművek archívuma]

A 3500 tonna súlyú, 1:2 térfogat arányban két gyűrű alakú rekeszre osztott kelyhet még a térszínen vízpróbának vetették alá. Majd a 43,65 m-es teljes emelési magasságra napi 4 m-es előrehaladással a nyugatnémet DYWIDAG emelőberendezéssel húzták fel. A hazánkban ekkor első ízben alkalmazott emelő 72 db egyenként 100 tonna tömeg emelésére alkalmas hidraulikus sajtóból és a hozzájuk tartozó 36 mm átmérőjű nagyszilárdságú vonórudakból valamint 3 olajkompresszorból és az emelést irányító vezérlőpultból állt. A kivitelezők gondosságát dicséri, hogy a nyers vasbeton víztartályfalak vízzárósága olyan tökéletesnek bizonyult, hogy vízzáróságot fokozó réteg felhasználására nem is volt szükség.

[Fotó: VBK]

A legelső vízzel való feltöltés érthető módon mindig nagy izgalmakkal jár, amit érdemes még a helyszínen levezetni. Szeged legfiatalabb, 1985-re a Rókus városrészben felépült 4000 m3 összkapacitású tornyának építésvezetője, Silay Ferenc mindezt így mesélte el: „Az előszámítások szerint max. 20 cm-t süllyedhetett a torony a végleges terhelés után. A három hónapig tartó feltöltés megtörténtével azonban csak 7 cm-t süllyedt. Ezt naponta többször, műszerrel ellenőriztük. A mérések között élményt jelentett a vízzel feltöltött medencékben körbe-körbe úszkálni.” Ehhez a különleges, függesztett tartályszerkezetű létesítményhez hasonló nem sok épült Európában. Tervei a MÉLYÉPTERV tervezőinek asztalán Mérei László vezetésével születtek meg.

 [Forrás: Magyarországi tervezőintézetek története]

A megbízás érdekessége az volt, hogy a toronynak egyszerre két különböző nyomású övezet ellátását kellett biztosítania. A csúszózsaluzattal készült, 6 m átmérőjű törzsre ferde, húzott acélrudakkal felfüggesztett, monolit vasbeton kúphéjakkal határolt és teknős panelekkel fedett, felső tartály 3000 m3-es míg az alsó 1000 m3 űrtartalmú.

[Fotó: VBK]

A DÉLÉP kivitelező vállalat a két medence kivitelezését technológiai filmen meg is örökítette, bár bemutatni nem lehetett az ácsok brigádvezetőjének biztonsági hevederek nélküli vakmerő munkavégzése miatt. A tornyot a tervek szerint díszvilágítással és festéssel is ellátták volna, ez azonban pénzhiány miatt elmaradt.

[Fotó: VBK]

Nem így történt azonban a győri, marcalvárosi víztoronynál melynek kivitelezését tartályainak élénk vörös színűre festésével együtt a Duna Múzeumban őrzött kisfilmen is megörökítették. [Sajnos nagyon őrzik, lehetetlen megszerezni, ennyi erővel minek tartogatni?? – a szerk.] 6000 m3-es összakapacitásával 1981-ben történt műszaki átadása óta ez hazánk legnagyobb víztornya. 1976-ban a VIZITERV mérnökei Huszár László vezetésével az első hazai vegyesszerkezetű víztorony létrehozására vállalkoztak. Ez azt jelentette, hogy a főbb tartószerkezeti elemek a funkciójuknak legmegfelelőbb építőanyagból készültek.

[Forrás: Pannon-Víz Zrt.]

A nyomásra igénybevett 63 m magas toronytörzs csúszózsaluzatos technikával készült 8,60 m belső átmérőjű hengeres vasbeton csőoszlop. A viszonylag kis önsúlyú, korszerű hegesztés technológiai eljárások alkalmazásával teljesen vízzáróvá tett acél tartályokat előregyártott elemekből a helyszínen szerelték össze. Az első ránézésre kéttartályosnak vélt torony tulajdonképpen 3 önálló medencét foglal magába. Az alsó 4000 m3-es medence fölötti 2000 m3-es tartályt egy külső 1700 m3-es és egy a toronytörzs belsejébe épített 300 m3 térfogatú víztérre osztották. A torony építésének alapelve itt is a 70-es évek során megvalósult és számos, kisebb kapacitású, EMELKA rendszerrel felemelt vasbeton kehelynél már bevált módszer továbbfejlesztése volt. A toronytörzs felső lezáró födémére telepített 6 db 500 kN névleges teherbírású olajhidraulikus emelővel húzták a tartályokat végleges helyzetükbe majd monolit vasbeton gyűrűkkel rögzítették és támasztották őket a törzs bordázatára. Az építési tapasztalatok alapján a VIZITERV egészen 10 000 m3-es térfogathatárig fejlesztette tovább e típust, ilyen megépítésre azonban hazánkban nem került sor. Külföldön viszont annál is inkább!

Az egész világon elterjedt, jellegzetes gomba formájú, emelt kelyhű víztornyok első példányát 1957-ben a svédországi Örebro-ban alkották meg. A torony szó szerint gomba módjára nőtt ki masszív alaptestéből, hiszen a térszínen elkészített 9000 m3-es tartályt hidraulikus sajtók összehangolt emelésének eredményeként az alatta bezsaluzott törzs szilárdulásának ütemében emelték fel 58 m-es végleges magasságára. Néhány éve egy svéd filmarchívum az interneten is közzé tette azt a torony építéséről szóló rövidfilmet, melynek csattanója a feltöltött toronyban kajakozó fiatalember volt.

[A film, melyből néhány képkockát anno kimásoltam, sajnos már nem elérhető – a szerk.]

A torony a svéd lakosság körében azóta is nagy népszerűségnek örvend: évente tízezren látogatnak el a tetején lévő kilátóba, ahol éttermi vendéglátással is fogadják őket.

A klasszikus gombaformát képviseli Svédország legnagyobb kapacitású vasbeton víztornya, amely 1970-re épült fel Uppsala városában. Az 57 méter magas impozáns torony 18000 m3 víz tárolására képes. A további ’leg’-ek felkutatásához sem kell innen nagyon messzire utaznunk, hiszen Helsinkiben a ’70-es években épült ki a városi víz és csatornaművek székháza, melynek tetején – bár nem szabadonálló víztorony formájában – 40000 m3-es, kétkamrás tetőtározó található.

Helsinki közelében járva az emelt kelyhű víztornyoknak még egy hatalmas, 66,7 m átmérőjű vízmedencét tartó példányát is megcsodálhatjuk, mely 1978-ra épült fel Roihuvuori-ban. 12600 m3-es kelyhe üresen is 9000 tonnát nyomott, melyet hidraulikus emelőkkel 52 m magasságba emeltek és rögzítettek. (E roppant teher elképzeléséhez hozzásegíthet annak megfontolása, hogy az acélvázas Eiffel-torony összsúlya 7 ezer tonnára becsülhető.)

A külföldi kitekintés után zárjuk a sort egy magyar leggel, mely bár méretében nem tűnik ki az előzőleg felsorakoztatottak közül mégis, mint a harmadik generációs hazai víztornyok első példánya ide kívánkozik. A 2008-ban átadott budafoki víztoronyról van szó, mely a nagy elődök pozitív tulajdonságait ötvözi.

[Fotó: Bertók László]

Formanyelve korhű, mely szakít a szimmetriával és építéstechnológiai, statikai újításaival ismét a mérnöki szaktudásnak és kreativitásnak a régóta bevált struktúrák feletti diadalát hozza. Kétmedencés, összesen 3000 m3-es tartályának tömege attól válik könnyedebb, lebegő hatásúvá, hogy patkó keresztmetszetű törzse és négy alátámasztó konzolgerendája, mint egy labdát tartó kéz esetében, formailag elválnak egymástól.

Aszimmetrikus tömege miatt minden irányból más képet mutat, ahogyan a természeti képződményeknél ezt megszoktuk. Ezáltal harmonikusabban illeszkedik környezetébe mint elődei.

[Rengeteg fotó az építkezés fázisairól Perényi Tamástól]

Bár 37,5 m-es átmérője elegendő nagyságú mégis a szigorú biztonsági rendszabályok miatt vízisportok kedvelőinek semmiképpen sem ajánlható a figyelmébe, annál is inkább a Tétényi-fennsík szerelmeseinek, akik a kehely íves lefedését övező gyalogos gyűrűről, 42 m magasságból csodálhatják meg a vidék szépségeit.

Gábor-Szabó Zsuzsanna
okl. építészmérnök
2008.

Gábor-Szabó Zsuzsanna korábbi írásaihoz erre tovább >>