Egy-egy víztoronyba való bejutás lehetősége mindig nagy izgalommal tölti el a víztoronybarátokat, hiszen az üzemeltetők az esetek legnagyobb részében – érthető okokból – hét lakat alatt őrzik a bejáratot, óvják a tárolt ivóvizet a mindennemű szennyeződéstől. „Lakatlan”, leürített és üzemen kívül helyezett tornyok belső felfedezésére kedvezőbb esélyek kínálkoznak s ilyenkor a csapat fürgébb tagjai rögtön felfelé, a tartály felé igyekeznek, hogy a vizet tároló, szem-nem-látta, titkos tartályt – üresen bár – de mielőbb lencsevégre kaphassák.

Az izgalom enyhültével, a látható csővezetékek és egyéb berendezések tanulmányozása által lépésről lépésre egyre nyilvánvalóbbá válik a víz egykori útja és a szerelvények működése is. Ha a test a torony, akkor – egy egyszerű hasonlattal élve – a víz a lélek, mely azt megeleveníti és létrejöttének okot ad. Sorozatunk e részében a víz titokzatos útjait járjuk végig, megvilágítva a víztornyok szerepét a vízellátásban.

[További képek a gyöngyösi víztoronylátogatásról itt.]

Az emberi élet színtereinek ivóvízzel való biztonságos ellátása mellett az ipari és mezőgazdasági vízszükséglet is jelentős mértékben befolyásolja a közüzemi vízművek mértékadó teljesítőképességének tervezett nagyságát. A vízmű létesítményeinek csúcsfogyasztás esetén is fedezniük kell a hálózatuk vízigényét, s tartalékokkal ekkor is kell rendelkezniük. A vízszolgáltatás technológiai folyamata a víztermelés, vízemelés, vízelosztás és víztárolás részegységekre bontható. A cél a különböző módszerekkel kitermelt, tisztított, illetve kezelt víz eljuttatása a fogyasztókhoz az általuk igényelt időben, mennyiségben és minőségben. A vizet tartalékoló műtárgyakra, az ún. tárolókra a vízfogyasztás rendkívül szeszélyes ingadozása miatt van szüksége a rendszernek, mely a szivattyúk folyamatos, kiegyensúlyozott, s emiatt gazdaságos üzemeltetésére törekszik. Csak a lakossági vízszükséglet állandó napi ingadozásáról szólva elmondhatjuk, hogy az változékonyabb mint az időjárás, amely mellesleg szintén jelentősen befolyásolja azt. Emellett néhány évtizeddel ezelőtt magát a televíziót is ide sorolhattuk volna, hiszen a mindenkinél fogható, egyetlen csatornán sugárzott, esti főműsor utáni, 10-20 perces időtartam alatt napi csúcsfogyasztást regisztráltak.

Hasonló, az átlagostól kiugróan eltérő fogyasztási mértéket a szokásos hétfői mosási napon produkált a lakosság, ahogyan a kertes övezetekben a csapadéktalan, forró, nyári napok váltották ki a mérőórák felgyorsult pörgését. Ahhoz, hogy a gyorsan változó fogyasztás ne „rángassa” a víztermelő berendezéseket, melyeket a hirtelen bekövetkező teljesítményváltozások károsítanának, tartós víztároló létesítményeket kellett létrehozni, melyek alkalmasak egy-egy övezet nyomásszintjének megközelítően állandó értéken tartására és a biztonsági víztartalék befogadására is.

A változatos domborzati struktúrával rendelkező települések a kevesebb költséggel megvalósítható, terepszinten vagy az alatt található mélytároló medencéket, míg a síkvidékiek az elosztóhálózat közepe táján felépített, súlyponti magastárolókat, azaz víztornyokat hoztak létre.

A víztorony működésének egyik alapfeltétele, hogy az ivóvizet előállító vízművel egy nyomócső révén kapcsolatban legyen, melyen keresztül az olykor igen távoli vízműtelep szivattyúi a tartályába nyomják a vizet. Az átfolyó medenceként működő víztorony tartályába a vízbevezetés felülről történik, míg kiegyenlítő nyomótartály esetében a nyomócső a tartályfenéken torkollik be. Ebben az esetben a töltő és a - tárolót a fogyasztói hálózattal összekötő -  lefolyó, más néven szolgálati cső közös. A víz függőleges irányú áramlásának biztosítása érdekében az átfolyó medencék szűrővel ellátott vízkivezetése a tartályfenék közelében, attól meghatározott minimális magasságban történik. E szint és a fenékszint közötti részt egyes tartályformák esetében tűzivíztartalék tárolására is felhasználhatják vagy iszaptérnek nevezik, ahová a tárolt vízben lebegő szennyeződések kiülepednek.

A víztornyokban található még egy, elengedhetetlenül fontos vezetékfajta: az ürítővezeték. Ebbe torkollik a tartályfenék legmélyebb pontjáról induló ürítő- vagy iszapleeresztőcső és annak elzárószerkezete után a túlfolyócső, melynek keresztmetszete a biztonságos működés végett mindig nagyobb mint a nyomócsőé és a csatornahálózatba van bekötve.

A víztornyok feltöltéséről szólva elengedhetetlenül fontos megemlíteni a vízszintmérők és vízállásmutatók fontos szerepét, melyeknek működésmódja az utóbbi száz évben nagy technológiai fejlődésen ment keresztül.

A fenti kép a legegyszerűbb, úszós megoldásra mutat példát, ahol a víz felszínén lebegő zárt bádogtest csigához és sodronykötélhez erősítve a torony földszinti részén található vízmércén jelzi a mindenkori vízállást.

A víz toronybeli tartózkodásáról s egyben a víztornyok üzemszerű működéséről még számos építészeti részlet tájékoztat minket. A legfontosabb cél az, hogy a tárolt víz minősége semmiképpen se romoljon. A zugoktól mentes tartályforma és a vízbevezetés áramlást fenntartó módja mellett fontos a medencék lehetőleg fénymentes lezárása és a megfelelő szűrőrendszerrel ellátott szellőzés biztosítása a szennyeződések és mikroorganizmusok bejutása ellen.

Optimális esetben a víztorony naponta ürül és töltődik fel s a víz még a legrosszabb esetben is csak 2-3 napot tartózkodik benne. A medence meghatározott időnkénti tisztítására azonban mindenképpen szükség van. Mivel a leürítés ideje alatt is zavartalan vízszolgáltatást kell biztosítani, ezért tartalmaz a víztornyok zöme minimum két koncentrikus tartályt (olykor többet is az eltérő nyomásövezetek kiszolgálása miatt). Ahhoz, hogy a tisztítást végző szakemberek a tartályba juthassanak építészeti eszközökkel biztosítani kell a medencék felső megközelítését. Ennek megoldására számos példa található a hazai víztorony állományban, de lényegében két irányzatot különíthetünk el: az oldalsó és a tartályközepi megközelítést, melyeket következő két kép szemléltet.

A tisztítandó medence vizét az eljárás során  60-70 cm  magasságig a hálózatba ürítik, majd a maradékot a csatornába eresztik. Ezután a tartályfal nagynyomású vízsugárral és meghatározott töménységű hypoval történő átmosása következik, aminek a megtekintésére nemrég a Víztorony Baráti Kör néhány tagja engedélyt kapott a csepeli, Kossuth utcai víztoronyban.

[További képek erről a látogatásról itt.]
[Egy másik alkalommal készült video itt.]

A mosóvíz leürítése után 4-5 óra alatt 5 m magasságig újratöltötték a tartályt és a mintavétel előtt 1 napig állni hagyták. Megfelelő vízminőség esetén a tartályt újra üzembe helyezhették. 

Felmerül a kérdés, hogy a legzordabb téli napokon mi védi a víztornyok vizét a megfagyástól? Erre sokféle megközelítésben adható válasz: egyrészt a folyamatosan áramló víz nehezebben fagy meg, másrészt a fagyhatár alatt a nyomóvezetékben áramló víz hőmérséklete mindig melegebb mint a felszíni vizeké és ezt a hőtartalmat a szabadlevegőn haladó vezetékekben külső hőszigeteléssel nagyrészt meg lehet őrizni.

Mivel a legerősebb lehűlés a víztornyok alsó részén észlelhető, előfordult, hogy fűtőberendezést is építettek ide.

A korai víztornyokban a tartályt légréssel elválasztott köpenyfallal vették körül s ily módon a két fal közötti légréteg szigetelt. Az újabb technológiával felépített tornyoknak (mint pl. a vasbeton szerkezetűeknek) jobbára a szerkezetbe integrált hőszigetelésük van, ha annak szükségessége kimutatható volt. De e területen olyan megoldás is létezett mely szerint kívülről olyan hőszigetelést használtak, melynek következtében a tartály belső felületén vékony jégréteg képződhetett, ami a víz számára önszigetelő. A kéményre rögzített tartályok esetében pedig a füstgázok által felmelegített falazat előnyös téli hőtartalmát is gyakran hangsúlyozták, bár utóbb vizsgálatokkal is igazolták, hogy az áramlás az, ami a fagyást megakadályozza. Azonban amint az alábbi külföldi példa mutatja előfordulnak balszerencsés esetek is…

A víz toronyban megtett útjának követését e cikk végén a tűzveszélyesség tárgyalásával zárjuk. Kevesen tudják, hogy a működő víztornyokban tilos a nyílt láng használata s így a dohányzás is. E furcsa tény oka, hogy a különböző mélységből szivattyúzott ivóvíz minőségű vizek általában nagy mennyiségű oldott gázt (metánt vagy széndioxidot) tartalmaznak, amelynek a meggyűlése a tartály feletti – egyébként átszellőztetett – légtérben életveszélyessé válhat, amire intő példa a több hazai toronyban is előfordult elektromos szikra által belobbantott metánrobbanás.

Folytatása következik!

Az eredeti cikk forrása és első megjelenési helye:

Víz-, Gáz-, Fűtéstechnika Épületgépészeti Szaklap 2009. X. évf. 5. szám pp. 38-41.